Húszévesen, azaz még juniorkorúként felnőtt magyar magasugróbajnok lett. Mint a hasonló korú fiatalembereknek, a sikeres atlétának is voltak szerelmei és csalódásai, több mint egy évtizede azonban, a római katolikus papok számára kötelező nőtlenségi fogadalom kötelékében, zátonyra futott ifjú életeken próbál segíteni. Nem nevezhető szokványosnak az az út, amelyet Pál Ferenc tett meg a magasugróléctől a templomig. Egyedül járta meg, vagy voltak, akik a lépteit irányították?
– A papság felé vezető utamon – a család után – voltaképpen az edzőim voltak rám nagy hatással hatéves korom óta. Megmutatták, hogy a munkától nem kell félni, hogy az önfeledt munka is adhat boldogságot. Azoknak a papoknak is sokat köszönhetek, akik a Jézus-követés példáját hitelesen, férfiasan és gyöngéd apai szeretettel tudták felmutatni. Nagyon sokat köszönhetek a sebeimnek is, amelyek arra ösztönöztek, hogy olyasmit keressek, ami gyógyítani tud. Ami alkalmassá tesz arra, hogy egészséges felnőtt emberként éljek. A nagy döntések alkalmával vagy amikor elbizonytalanodunk, mindig találunk olyan személyeket, akik a segítségünkre vannak. Akár azáltal, hogy mellettünk állnak, akár azzal, hogy rájuk gondolhatunk, olvashatunk tőlük pár mondatot. Sohasem maradunk magunkra, másokból is erőt meríthetünk.
– A Semmelweis Egyetemen részt vesz a mentálhigiénés szakemberek képzésében, több mint tíz éve vezet önismereti csoportokat. Hivatkozásai alapján egykettőre kideríthető, hogy nemcsak a spirituális témák közt igazodik el merészen és mégis otthonosan, hanem a jelentős lélektani iskolák útvesztőiben is. Ebbe az irányba is az edzőtermekből vezetett az útja?
– A papnevelő intézetben tanulva húsz évvel ezelőtt ismertem meg Tomcsányi Teodórát, az ő segítségével vehettem részt különböző képzéseken. Külföldi kapcsolatai által azt is lehetővé tette számomra, többünk számára is, hogy holland és ír családterapeutáktól tanuljam meg a családterápiás alapismereteket; hogy Carl Gustav Jung egyik tanítványa révén bepillanthassak az analitikus pszichológiába. Nemcsak a szakmai, de a személyes önmagamra találásban is segített Bodrog Miklós evangélikus lelkész és jungi pszichoanalitikus – pszichoanalízisre őhozzá jártam –, valamint Verseghy Anna neuropszichológus, akihez viszont pszichoterápiára jártam.
– Képzésének része volt a pszichoanalízis, a pszichoterápiai kezelés? Vagy sorsának alakításához kellett, hogy személyesen is kipróbálja ezeket a gyógymódokat?
– Számomra volt fontos mindez. Olyan kérdések izgattak akkoriban, amelyekről azt gondoltam, pszichoanalízis révén választ kapok rájuk.
– Mióta megjelent A függőségtől az intimitásig – Vágy, élmény, kapcsolat című könyve, általánosabb sikernek örvendhet, mint amilyet egy országos magasugróbajnok valaha is remélhetett. A katolikus papokat – meglátásom szerint – általában két dolog szokta nyomasztani: a siker és a sikertelenség. Önt hogyan érinti a Kulcslyuk Kiadónál megjelent kötet nyomán támadt népszerűség?
– A siker csillogóbbá tudja tenni az életet, de ritkán kapunk ennél többet tőle. Ezért sem szemlélem az életemet a siker vagy a sikertelenség összefüggésében. Atléta voltam, válogatott kerettag, tudom, hogy mit jelent a sportban, ha valaki sikeres vagy ha nem. Mégis azt gondolom, a siker önmagában nem fokmérője annak, hogy valami értékes-e vagy sem, érdemes-e érte újabb erőfeszítéseket tenni. Óvakodom attól, hogy a siker alapján értékeljem a munkámat vagy magamat. Inkább arra összpontosítok, hogy a munkámnak gyümölcsei legyenek. A sikerek vagy jönnek, vagy nem. A gyümölcs több, mint a siker, több, mint a teljesítmény és több, mint az eredmény. Persze más is. A gyümölcs lassan érik, lehet, hogy sosem lesz látványos, de táplálni, éltetni tud. Lehet, hogy húsz vagy harminc év múlva azt mondják majd, de jó, ez még ma is erőt tud adni. Persze nem akarok álszerény lenni: a siker és a sikertelenség is hozzátartozik az élethez. Az enyémhez is, mind a kettő. De igyekszem azáltal is szabad maradni, hogy ne a siker–sikertelenség összefüggésében szemléljem a tevékenységemet.
– Ki vagy mi igazítja el önt a tekintetben, hogy előadásainak hallgatói, könyvének olvasói milyen haszonnal építik be azokat a szaktanácsokat a mindennapjaikba, amelyeket gyakran derűs példabeszédek formájában tálal nekik?
– Ezt a kérdést én is újra meg újra felteszem magamnak. A legértékesebb visszajelzésnek ugyanis én is azt tartom, sikerül-e az embereknek eredményesen beépíteniük az életükbe, amit tőlem hallanak. Sok jó visszajelzést kapok, többen is mondják, bizonytalanul fogtunk neki, de kipróbáltuk és bevált.
– A katolikus pap előadásait, gondolom, főleg keresztény fiatalok hallgatják. Könyvét talán azok is kézbe veszik, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az ön fő hivatása. De miként lehet elérni, hogy azokhoz is eljussanak a tanácsai, akik nem keresztények, esetleg a keresztény tanítások dühödt ellenzői? Az az érzelmi válság, magánéleti tanácstalanság, párkapcsolati bizalmatlanság, amely a XXI. századi fiatalokat jellemzi, nem felekezeti hovatartozás szerint működik!
– Már-már hitvallásszerűen igyekszem hangsúlyozni, hogy az egyház az emberért van. Az egyes emberért, a közösségekért, az emberiségért. Nekem, a katolikus papnak éppen az a feladatom, hogy azokhoz is szóljak, akik egyházunk látható keretein kívül élnek. Nem szabad határvonalakat látnom ott, ahol Isten sem lát. Számomra természetes, hogy ha mondok valamit, az ne csak a keresztény ember számára legyen érthető. Sőt azt gondolom, a felelősségünk bizonyos szempontból nagyobb azok iránt, akik a katolikus egyház keretein kívül élnek. Akkor is, ha ők esetleg nagyon kritikusak és ellenségesek velünk szemben. Talán nem is az előítéleteik miatt, hanem mert rossz tapasztalatokat hordoznak magukban. Nekünk az a dolgunk, hogy megértsük, akihez szólni akarunk, és elismerjük a vele szemben általunk, hívő katolikusok által elkövetett igazságtalanságokat. Még azokat a sérelmeiket is tiszteletben kell tartani, amelyek esetleg túlzók vagy talán nem is reálisak. Nekünk olyan kétezer éves kincsünk van, amelyet mindenkinek át kellene adni, mert ez a kincs voltaképpen mindenkié. A világegyház nagy kérdése, hogy tudja-e, mi a teendője a vallások „szabadpiacán”. Ennek a kérdésnek a megválaszolása voltaképpen hitünk alapjaihoz vezet vissza: igazán hisszük-e, hogy egyházunk keretein belül akkora kincset őrzünk, amellyel bátran ki lehet állni a „piacra”? Nem a vevő dolga, hogy eljusson az áruig!
– Most már értem, hogy miért beszél könyvében kliensekről, és miért hallgat a híveiről! Vannak a kliensei között hitetlenek, más vallási közösségekhez tartozók?
– Az előadásokon, amelyeket kedd esténként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán tartok, a hallgatóság néhány százaléka ateistának vallja magát. Sokan közülük nem járnak templomba. A Semmelweis Egyetemen pedig, ahol mentálhigiénés szakembereket képezünk, a többség nem vallását gyakorló keresztény.
– Vajon őket mire készteti mindaz, amit egy katolikus paptól hallanak?
– Nagyon remélem, hogy kérdések feltevésére. Nagy kincs az is, ha valaki egy előadás után pontosabban tudja megfogalmazni a kérdéseit, vagy hogy közelebb jut a saját meggyőződéséhez.
– Könyvében a hétköznapi élet fontos tudnivalóival foglalkozik, és nem merészkedik el a mai párkapcsolatok drámai döntési helyzeteiig. Nem foglalkozik a fogamzásgátlás kérdésével, sem a nagy dilemmával, amely Lengyelország katolikusait megosztotta 2010 utolsó heteiben: mesterséges megtermékenyítés, lombikbébiprogram vagy örökbefogadás…
– Igen egyszerű oka van annak, hogy a könyvemben miért nem foglalkozom ezekkel a kérdésekkel: sem a meghittség, sem a függőség, sem a vágy és az élmény témájába nem tartoznak bele közvetlenül az effajta emberi nehézségek: meddőség, fogamzásgátlás. Tisztában vagyok vele, hogy milyen súlyos kérdések ezek, magam is hétről hétre találkozom olyan fiatalokkal, akik tanácsot kérnek velük kapcsolatban.
– És mit lehet, mit szabad nekik mondani?
– Amikor gyermek születik, az ő élete föltétel nélküli érték. Az egyház határozott útmutatása szerint az emberi élet a fogamzással kezdődik, ezért keresztény ember ne válasszon olyan lehetőséget a gyermekáldásra, amelyik bizonytalanná teheti a már megfogant magzati életnek a jövőjét. Az az igazság, amely miatt azt mondjuk egy lombikbébiprogram által született kisbabára, hogy Isten áldotta lény, hogy az élete föltétel nélküli érték, vonatkozik a már megtermékenyült petesejtre is, mert az emberi lét minden lehetősége adva van számára. Tehát önmagunk logikájával ellentétes volna azt mondani, hogy az egyik élet föltétel nélküli érték, és fölháborodunk, ha bárki mást mond vele kapcsolatban; a másik esetben viszont azon háborodunk fel, ha valaki azt állítja, hogy a vele egyidejűleg megtermékenyített petesejt nem érték. Mind a kettő feltétel nélküli érték! Használják a gyermekáldásra váró fiatalok a tudomány által felkínált lehetőségeket, de ne menjenek azon a határon túl, ahol bizonytalanná válik a picinyke magzat élete. A keresztények olyan nagyra tartják az emberi életet, hogy annak minden formáját értéknek tekintik. A magyar jogrend, és ez szerintem roppant szomorú, a magzati életre tulajdonviszonyi szemlélettel tekint. Mintha a megtermékenyített petesejt a szülők tulajdona volna. Mintha a magzat, a születésre váró ember mint „jogképes alany” bizonyos tulajdonnal rendelkezhetne, de az élethez nem volna alanyi joga. Ám az, hogy egy embert – megszületett-e vagy sem – tulajdonjogi szemlélettel nézünk, az emberi méltóság sajátos tagadása. Az Alkotmánybíróság egyik volt tagja néhány héttel ezelőtt nagyon egyszerűen fogalmazott e tekintetben. A mai magyar alkotmányban, mondta, az emberi méltóság magából az alkotmányból fakad. Ismereteim és hitem szerint azonban az emberi méltóság minden alkotmányozó testületet és döntést megelőz, tőlük és minden mástól függetlenül létezik. Összeállhat egy testület, amelyik ezt kimondja, megjelenítheti az alkotmányban is: emberi méltóságunk nem az alkotmányból következik, az emberi méltóság megelőzi az alkotmányt, amelynek azt tiszteletben kell tartania.
– Akármerre nézek, azt látom, de az ön könyvében is találni erre több helyen utalást, hogy még a vallásukat gyakorló házaspároknál is akkor jelentkeznek az igazán nagy bajok, amikor „nagycsaládosok” lesznek. Három-négy kisgyermek mellett fölöslegesnek érzi magát otthonában a családapa, agyonhajszolt háztartási alkalmazottnak az édesanya. Úgy vélik, nemcsak egymást képtelenek boldogítani, de a fogyasztói társadalom által népszerűsített családmodellnek sem tudnak megfelelni. Állandósuló kudarcérzetük előbb-utóbb kikezdi az egészségüket, a jellemüket, az életelveiket is. Rajtuk hogyan segíthet a pap, aki a lelki egészség megőrzésének is tudója?
– A legfontosabb, hogy tiszteljük, becsüljük, nagyra is értékeljük a több gyermeket vállaló házaspárokat. Megbecsülésünk fejeződjék ki őket támogató jogszabályokban és konkrét cselekedetekben. „Kívülről” talán ezáltal segíthetünk nekik a leghamarabb. De „belülről” is szemléletváltásra volna szükség: az édesapáknak, édesanyáknak hatalmas kincsnek kellene tekinteniük, hogy ők édesapák, édesanyák. Gyakran megesik, hogy a többgyermekes házaspárok azért is elégedetlenek a sorsukkal, mert nem tartják eléggé értékesnek apai, anyai hivatásukat. A mai ember igen sokra tartja saját egyéniségének az értékeit. Ezért persze nem bírálni, hanem becsülnünk kell; feltéve, hogy individuális értékeinek túlhangsúlyozásával nem lehetetleníti el családja életét. Ugyanakkor azt is tudatosítani kellene korunk emberében, hogy az önátadás is érték, hogy aki önmagát felül tudja múlni, az önfeledt életre kap lehetőséget. De nyilván csak akkor, ha megtanulunk vágyakozni az után, ami már a miénk.

Lőcsei Gabriella cikke megjelent a Magyar Nemzet - Magazinjában, 2011. január 15-én szombaton.